Tangó

A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és a fővárostól, Buenos Airestől. Az eredete igencsak vitatott.

A Tango elnevezés a „tambor”(dob) szóra vezethető vissza, amely olyan ünnepet idéz, amelyet a fekete dél-amerikaiak dobszója kísért. Uruguayban, Brazíliában és Kubában is megjelent a szó a XIX. század elején, szóló és páros tánc jelentésében is. A táncos és a zenei befolyás a kubai Habanérából és az argentin Milongából származik. A modernizált Tango(Tango Argentino) mindenekelőtt Buenos Aires kikötőnegyedében a La Plata nyugati partján terjedt el. A cél a stricik és a prostituáltak közötti szexuális kapcsolat, táncos ábrázolása volt, a táncot a bordélyház látogatói táncolták. Hegedű, fuvola és gitár vagy zongora kísérte, 1870 után a Németországból importált bandoneon is, ami egy kromatikus tangóharmonika. A spanyol-argentin mélabúval átitatva a tangó ellentéteiben is megmutatkozik: férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális.

Az alsó rétegek növekvő integrációjával a Tangó a XX. század kezdetétől Argentínában társastánccá vált. 1907-ben került át Európába, és mindenekelőtt Párizst bűvölte el. A spanyol-argentin lokálokban tűnt fel először, miután elismert társastánccá vált. Az első Tangó-versenyt Nizzában tartották. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában: Tangó-parti. Tangó-tea, Tangó-verseny, Tangó-divat. Az első európai Tangó- táncversenyt Berlinben rendezték meg. Mindemellett egyesek a Tangót, mint ízléstelen táncot támadták. 1920-’21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Eleinte még tiltakoztak az egyszerű verzió, a Párizsban és Berlinben táncolt Tangó-Milonga ellen. 1922-ben azonban egy külön Tangó-konferenciát tartottak Londonban, ekkor hangolták hozzá a Tangót az angol mozgásstílushoz. A Nagy Konferencián, 1929-ben a Tangót végérvényesen a mai formájában szabványosították, amelyet 1930-tól a németek is átvettek. A szentimentális „Tango Argentino”-t, az attól eltérő jellegű angol Tangó váltotta fel, amelyet a rándítás szerű mozdulatok, elsősorban a fejé, a szenvedélyes előrehaladó mozgások, a hírtelen késleltetések és az egyértelmű figuralezárások jellemeztek.

A Tangó táncos jellege a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, amelyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között. A Tangó a standard táncok között erotikus táncnak számít. Egy visszafogottan táncolt, dél-amerikai jellegű szerelmi játékot szimbolizál, rendkívül kontaktusgazdag tánctartásban. a más táncokban megszokott emelkedések és ereszkedések nélkül a Tangó mozgásfolyamata egy mélyebb, stabilabb szintem történik, mivel a párok állandóan, egyformán erősen behajlított térdekkel táncolnak. Sokak számára a Tangó nemcsak táncos, hanem pantomimikus szórakozás is. A táncosok misztikusan és egy kicsit vadul osonnak át a termen, miközben rándítás szerű, hirtelen, dinamikus testakciókkal, feszes és gyors fejmozgásokkal lepnek meg bennünket. Érezzük a Tangó latin-amerikai eredetét. Ez nem lendülettánc, hanem állandó váltakozása az akcióknak és a szüneteknek.

Zárt szembenállásban a párok frontálisan és mindig balratolódva állnak. A lábak párhuzamosan zártak, miközben a jobb lábfej a balhoz viszonyítva csaknem fél lábfejhosszal hátrébb helyezkedik el, és pontosan a partner jobb lábfeje előtt van. A testsúly a súlyláb lábfejének középső részén nyugszik, mialatt a másik lábat súlytalanul hozzázárjuk. A térdek kissé hajlítottak. Oldalnézetben függőleges vonalban van a fül, a váll, a csípő, a térdhajlat és a súlyláb lábfejének közepe. Testkontaktusban vannak a partnerek az alsó bordaív és a comb között a test jobb oldalán, a mindenkori magassági viszonyoknak megfelelően. A vállvonalak párhuzamosak; az előre, hátra, oldalt és a külső állásban irányuló lépéseknél sem szabad a zárt szembenállást lényegesen megváltoztatni. A kartartás segíti az egyensúly és a testkontaktus megtartását. Nem szabad a partnerbe kapaszkodva keresni az egyensúlyt. A férfi jobb keze zárt ujjakkal és enyhe nyomással kissé a nő dereka fölött helyezkedik el. Jobb alkarját a könyökből kiindulva, rézsut lefelé kell tartania. Mivel a nő a Tangónál egyértelműen a férfi jobb karjában táncol, bal alkarját a mutatóujj éle mentén a férfi jobb felkarja alá helyezi. A bal könyökét a saját bal keze magasságában tartja, közben ügyeljen, hogy a bal vállát ne emelje fel. A férfi a bal kezével úgy fogja meg a nő jobb kezét, hogy négy ujja a nő jobb kézfején pihen, a két hüvelykujj keresztezi egymást, és kis légtér keletkezik az összefogott kezek között. A karokat és könyököket oldalt, távol és kissé előre meghajlítva tartják. A magassági viszonyoknak megfelelően az összefogott kezeket a partnerek körülbelül állmagasságban tartják. Mindketten a partner jobb válla felett kifelé néznek.

Az úgynevezett promenádállásban a partnerek az előzőleg párhuzamos testpozíciót V-alakban, az összefogott kezek irányába nyitják. A partnerek lábfejei vagy zártak, vagy lépéshelyzetben megközelítőleg derékszögűek. Mozgás közben a nő bal lába mindig a férfi jobb lába mögött kell, hogy legyen. A nő bal csípőjének állandóan a férfi jobb csípője mögött kell maradnia, hogy a testkontaktus ne szakadjon meg. A partnerek válla akkora szöget képez, amely a karvonalakat tekintve lényegesen kisebb, mint 90°.

Mindketten ügyeljenek arra, hogy könyökük ne kerüljön a saját hátvonaluk mögé, és se a karok, se a kezek ne ereszkedjenek le. A férfi és a nő ugyanabba az irányba néz, miközben a fejeket nem hajlítják sem előre, sem oldalt, azok egyszerűen egyenesen maradnak.

Technika:

A Tangóban nincs sem emelkedés, sem ereszkedés. Ennél fogva az előrehaladó lépéseknél csak sarokkal történő úgynevezett legördülésről beszélünk. Ügyeljünk arra, hogy a térdek a Tangó alatt végig kissé hajlítottak, és a lábak zárásakor sem nyújtjuk ki azokat. Ellenmozgások vezetik be a fordulásokat a többi tánchoz hasonlóan. A Tangó ennek ellenére nem lendülettánc, így hiányzik a testhajlás.